Hogyan tovább a GYED után?

Ez a bejegyzés az átlagosnál jóval hosszabb lesz, mivel igen izgalmas kérdést feszeget. Kedves ismerősöm írta le az ő történetét.

"Amikor megszületett a kisfiam, sose gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön az a perc, amikor döntenem kell, hogy hogyan tovább. Itthon maradni vele még, ameddig tart a GYES, vagy pedig újra beállni a dolgozó nők sorába? Úgy gondolom, ebben a döntésben két fontos kérdés is szerepet játszik.

Az egyik kérdés az anyagi, hiszen a GYES - aki kapott már, az tudja - semmire sem elég, és a számlák nincsenek tekintettel arra, hogy az embernek éppen mennyi a bevétele. De itt a másik fele is, ami talán sokak számára érthetetlen, de én úgy gondolom, hogy azáltal, hogy anya lettem, nem szűntem meg nő, és ember lenni, aki valami olyat akar csinálni, amivel a társadalom hasznos részének tekintheti magát. Én vágyom arra, hogy elismerjék, amit csinálok, és vágyom arra, hogy ha másképp nem is megy, legalább egy fél napot újra emberek közt tölthessek, kiszakadva egy kicsit a mindennapok taposómalmából, és újra egy olyan világba csöppeni, amit már régen elhagytam.

Nálam mindkét tényező közrejátszott abban, hogy úgy döntöttem, újra munkába állok, bár egyelőre sajnos az anyagi késztetés az erősebb.

Jó esetben egy anyát a GYED/GYES letelte után, ha nem is tárt karokkal, de vár vissza egy munkahely, ahol szerencsés esetben maradhat is. Persze ritka, hogy valaki olyan kivételes helyzetben legyen, hogy irodában dolgozva délután 4–kor letegye a lantot, és mehessen haza. Gyakoribb, hogy a munkahely, ami visszavár, 2-3 műszakot kínál, heti 7 napos munkarenddel, ami még gyermek nélkül sem egyszerű, de szinte kivitelezhetetlen, ha az embert otthon egy vagy több csemete várja.

Esetemben nincs munkahely, ami visszavárna, csak a munkaügyi központ, ahol tudomásul vették, hogy egyel több a munkanélküliek száma kicsiny városunkban. Korábbi, velük szerzett tapasztalataimból kiindulva, már tudtam, hogy ha el akarok helyezkedni, akkor saját kezembe kell vennem a dolgok irányítását, mert a fenti hivatal csak nevében foglalkozik állásközvetítéssel, mivel nincs és sosem volt állás, amit ki lehetne közvetíteni. Ha meg van is, ahol oly sok helyen, itt is gyakori, hogy meg sincs hirdetve, mert általában az ismerős jó ismerősét veszik fel. Válság nélkül is igen nehéz az ember helyzete, de ebben a mostani nehéz gazdasági helyzetben még nehezebb, mert nem alakuló munkahelyekről hallani, hanem inkább tömeges elbocsátásokról.

Körülnézve kis városomban, szomorúan tapasztaltam, hogy nem sok esélyem maradt. Két nagy vállalat van, több ezres létszámot foglalkoztatva, ami az utóbbi két hónapban harmadára csökkent, és sajnos további elbocsátásokkal fenyegetőznek, nemhogy munkafelvétellel bűvölnének. Ami van, az is csak három műszakban, kötelező szombatokkal, és nehéz fizikai munkával, ami még a férfiaknak is megterhelő.

Korábban adminisztrációs területen dolgoztam évekig, és mivel szerettem, ezen a területen belül szerettem volna újra elhelyezkedni. Az elmúlt három hónap során egy álláshirdetést láttam, amire jelentkeztem, el is mentem, és szembesültem vele, hogy esélyem arra, hogy felvegyenek, arányaiban kifejezve, 1:462-höz. Mivel ennyi jelentkező volt egy helyre. És bár a diszkriminációt tiltja a törvény, a munkáltató első kérdése így hangzott: "Van-e gyermeke?" Miután bevallottam, hogy igen, persze sietett kikötni, hogy ez nem akadály. De talán mégis. Mert ugye a gyerekek arról híresek, hogy sokat betegek. Ezt már nem szeretik a főnökök. Azt meg különösen nem, hogy esetleg a kötetlen munkaidő, és végeláthatatlan túlórák is igencsak esélytelenek egy gyermekes anyának. Visszatérve az állásinterjúmra, nem voltam sikeres, bár még azt is hozzáteszem, hogy finom célozva utaltam rá, hogy jogosult vagyok a Start Plusz programra. És bár felcsillant a munkáltató szeme, külön fel is jegyezte, de úgy látszik, ez kevés volt.

Sokan ajánlották, hogy tagadjam le a gyerekem, így van esélyem. Ezt két ok miatt nem tudom megtenni. Az egyik, hogy nem tudom az Életem Értelmét letagadni, és nem is akarom, mert Ő az, akire eddigi életemben a legbüszkébb vagyok! Másrészt, nem is tudnám megmagyarázni, hogy mivel is töltöttem az elmúlt két évem, ami az önéletrajzomban "fekete lyukként" szerepel. Ha valaki 2 évig sehova sem kellett, az már külön rossz jel, és elég hamar rájönne a kedves cég, hogy bár tartós munkanélkülinek adtam ki magam, éppen hogy csak pár napos regisztrált vagyok.

És maradt az, hogy szidom magam, amiért nem szereztem kereskedelmi képesítést az alatt a két év alatt, amíg itthon voltam, mert a kereskedelemben talán lenne esélyem. Isten látja lelkem, meg akartam tenni. Csak voltak akadályok, amiket nem tudtam leküzdeni. Egyik akadály az anyagi része volt, mivel főiskolásként a GYED-emből egy aránytalanul magas tandíjat is fizetnem kellett, így magántanfolyamra már nem maradt volna. Másik akadály a földrajzi távolság volt, ami bár csak 30 km, egy gyerekkel sokkal több, főleg ha a gyereket nincs hova tenni hetente több alkalommal. Nagyszülők dolgoznak, apuka dolgozik, és más nincs, akire féltő anyukaként rá mertem volna bízni hetente többször is a Szemem Fényét.

Összegezve, ezen a téren sem járok sajnos sikerrel.

Persze, mint sokan mások az internet világának köszönhetően, szerencsét próbáltam online, hátha itt jön velem szembe a nagy lehetőség. Ez ideig sajnos a jó, megbízható, nem "embert beépítős", tényleg fizetős munka és én másik honlapon voltunk, nem találkoztunk. Biztos vannak emberek, akiknek sikerül, de az ismeretségi körömben ilyen ember nincsen, és valahogy kicsit szkeptikus vagyok.

Azért van pozitívum is, van munka! Lehetek biztosítási ügynök, vagy adhatok el még nem is szabadalmaztatott termékeket, mindezt jutalékos rendszerben. Vagy sorra írhatok minden cégnek, aki otthoni bedolgozós munkát ajánlgat. Ezzel csak az a baj, hogy ha az ember jelentkezik, ígérnek munkaleírást és csekket, de általában csak a csekk érkezik meg, és itt meg is áll sok ember bátorsága, ahogy az enyém is. Ugyanis én keresni szeretnék pénzt, nem pedig költeni!

"A remény hal meg utoljára" - tartja a mondás. Ebbe kapaszkodom, jó erősen! Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ha sikerül is a munka, nehéz időszak jön. A gyermekemnek, és nekem is. Néhány hét, és kezdjük a bölcsödét. Hogy mi lesz? Nem tudom. Beiratkozásnál addig sírt, amíg ki nem jöttünk a kapun. De más lehetőség nincs, nem tudom hova tenni. Azt meg a több hónapos várólisták matt nem tehetem, hogy csak akkor adom be, mikor már biztos az állás. Nincs hely, és sajnos a beszoktatás sem egy nap. Ha sikerül a munka, legalább az nyugtat, hogy beszoktattam, és tudom, jó helyen van. Érzem, hogy valahol jó lesz neki a gyerekek közt, de én már előre rettegek. Milyen lesz az elválás, és hogyan fogom ezt túlélni. Nem csak Ő, én is. Az elmúlt két évben minden nap mellette voltam, és bár az élet rendje az, hogy a gyerekek előbb-utóbb közösségbe kerülnek, ettől nekem még nem lesz könnyebb.

Lehet, mire a végére érünk, kicsit belehalok."

(G. K., egy Békés megyei kisvárosból)